Missziós napló: Kutupalong rohingya menekülttábor, Banglades, 2018.

Most először jelentkeztünk exkluzív, rendszeresen frissülő missziós naplóval. Munkatársunk, dr. Kalatovics Artúr a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány színeiben csatlakozott a Magyar Református Szeretetszolgálat 10 fős csoportjához, hogy velük együtt segítsen a dél-bangladesi Cox’s Bazarban lévő rohingya menekülttábor lakóinak általános orvosi ellátásában a 2018. július 9-től csaknem két héten át.

Mint ahogy azt korábbi sajtóközleményünkben megírtuk, az elmúlt hónapokban előfordult, hogy naponta 15 000 rohingya érkezett Dél-Bangladesbe a szülőföldjükön, Mianmarban átélt szisztematikus erőszak és üldözés miatt. A népcsoport populációja körülbelül 1,5-2,5 millióra tehető; Cox’s Bazarba a legfrissebb becslések szerint eddig 1,3 millióan(!) menekültek.

A bangladesiek igyekeznek a tőlük telhető legjobb fogadtatásban részesíteni őket, így náluk új otthonra lelhetnek. Elkél azonban a segítség, így amikor a MRSZ megkereste a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány alapítóját, dr. Pataki Gergelyt, hogy a 2011. óta folytatott plasztikai és helyreállító sebészeti missziók során kiépített kapcsolatai által segítsen a szervezésben, illetve a szükséges engedélyek beszerzésében, egyértelmű volt, hogy saját költségünkön mi is kivesszük a részünket a segítségnyújtásból.

Ez azt jelenti, hogy Kalatovics doktor utazását teljes egészében mi álljuk, beleértve a repülőjegyeket, a szállást és az étkezést is. Emellett Pataki doktor 1 millió forint értékű adományt biztosított az immáron 11 fős csapatnak, amely a szolgálat teljesítéséhez nélkülözhetetlen orvosi eszközökből állt. Úgy gondoljuk, hogy morális kötelességünk mindenhol segíteni, ahol szükség van ránk.

Ha példánkat követve Ön is szeretné kivenni a részét a segítségnyújtásból, és hozzájárulni nehéz sorsú embertársaink gyógyulásához, az alábbi elérhetőségeken közvetlenül eljuttathatja adományát Alapítványunk részére.

Mivel egy kis karitatív orvoscsoport vagyunk, segítségünk csupán csepp a tengerben, de valljuk, hogy a tenger maga is cseppekből áll össze. Közhasznúságunk révén elszámolunk minden egyes gyógyításra fordított fillérrel.

PayPal adományozás egy kattintással:

Bankszámlaszámunk: 62900177-11592112 (Pannon Takarék Bank)

Köszönjük!


Artúr naplója

2018. július 19. (csütörtök)

Utolsó napunk fogorvos kollégám társaságában töltöttem egy másik mobil kórházban, ahol asszisztensi feladatköröket töltöttem be.

Lévén, hogy a bangladesiekhez hasonlóan a Rakhine állambeliek is idejük nagy részét bételpálma levelének és termésének rágcsálásával töltik, a szájhigiénéjük mondhatni kriminális egy fogorvos számára.

Férfiak és nők fogazatának rágó felszíne egyaránt szinte laposra van csiszolva, temérdek fogkő és barnás-feketés elszíneződés látható rajtuk. Fogmosásra csak nagyon korlátozott mennyiségben és minőségben van lehetőségük, többségük nem is ismeri a fogkefét, ezért ahol különösen indokolt volt, biztosítottunk nekik. Valamely oknál fogva legtöbbjük fogai és állkapcsa között téraránytalanság áll fenn, s a legkésőbb kinövő szemfogak a 2. metsző és 1. kisőrlő elé torlódnak.

A fogorvosunkhoz forduló páciensek többsége ezen különcködő szemfogaktól kívánt megszabadulni, amely viszont a legvégső esetben kihúzandó fog az 1. nagyőrlővel egyetemben. Emiatt leginkább az 1. kisőrlő került extrakcióra, hogy valamelyest korrigálhassuk a fogsort. Természetesen leggyakrabban a fogszuvasodás szedte áldozatait a fogak körében.

Ma megismerkedtem egy hindu vallású, fiatal orvossal, akivel izgalmas eszmefuttatást folytattunk filozófiai, s szociológiai témakörben. Elmondása alapján az általam is megfigyelt „nyugatiasodás”, különösen a városokban egyre súlyosabb mértékű.

Noha alapvetően is egy vegyes összetételű kultúra lakói, ez kezd a média hatására eltorzulni. Például egyre gyakoribb a kis családi összetétel (nuclear family) az egyke gyermekkel, az idősek otthonokban való elhelyezése, a kötetlen ruházkodás, a „fekete üdítőitalok” fogyasztása, és így tovább. Az is kiderült, hogy egy kezdő orvos fizetése a miénkkel szinte megegyezik.

Valamint hogy a jelenlevő hindu, muszlim, buddhista vallású emberek között mondhatni nincsen feszültség, békében élnek egymással, tisztelve egymás szokásait.

Eddigi információim szerint előttünk még nem járt itt magyar egészségügyi munkát végző szervezet a táborban, s valamennyiünknek első utunk volt ez Bangladesben. Igencsak nehéz volt megszokni ezt az állandó hőséget és közel maximális páratartalmat. Bárminemű munkához, mely terepen zajlik, bizony több napos akklimatizációra van szükség, de a munka hevében feledésbe merül saját testünk nyűgje, mellyel kamatostul hazaérkezéskor számolunk el.

Holnap dél körül indulunk haza.

A Magyar Református Szeretetszolgálat Facebook– és weboldalán további híreket olvashatnak a csapat munkájáról, fényképek mutatják be a tábor körülményeit, munkánk részleteit, a többiek szemszögéből is.

Köszönöm mindenkinek a támogatását! Legfőképp Pataki doktor úrnak, a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány alapítójának, hogy lehetővé tette számomra, hogy karrierem kezdetén ily életre szóló tapasztalásban legyen részem. Úgy érzem, végleg befolyásolja majd mindennapjaim az elmúlt 2 hét, s amit itt kaptam az emberektől, annak gyümölcseivel a hazai kapcsolataim, munkaviszonyom fogom tudni édesíteni.

Isten Önnel, kedves Olvasó!

2018. július 18. (szerda)

A tegnapi képzés a kollégák körében határozottan pozitív visszhangot keltett – számolt be ma egyik csoporttagunk, akinek bánkódva emlegetett panaszos szavakat azon külföldi személyzet, akik lemaradtak róla.

Ismét úgy hozta az Ég, hogy kimehettünk a mobil kórházba, habár új bengáli vezetőnk megérkezésünkkor a butikos rendelői megoldást javasolta a nagy esőzés utáni állapotok miatt, amit udvarias kérésünkre, a kedvünkért lecserélt a mobil kórházra. Ismét 20 perc séta a zsúfolt dombokon keresztül, ahol békés mosollyal fogadtak a helyi felügyelők.

Hihetetlenül meleg volt (még a helyiek is rendkívülinek titulálták a mai időjárást) , a betegek ambuláns lapját nem tudtam szárazon tartani a gyöngyöző homlokom alatt, amint az ölemben jegyeztem az alapvető és releváns élettani paramétereket, rövid anamnézis után.

Ezúttal sokkal összeszokottabb volt a csapat: nem is tudom, hány páciens fordult meg a kezünk alatt, úgy repült az idő. Volt, hogy a 7 hónapos kisdedet tízenéves unokahúga hozta elénk, 6 év körüli kislány egymaga jött el segítségért 39,5 fokos lázzal, vizes hasmenések után, egy kisfiú pedig saját maga javasolta tünetei alapján maláriás fertőzöttségét. A hölgyeknek lehetőségük van családtervezésre (például fogamzásgátlás tabletta vagy depo injekció formájában), csecsemő táplálásra, tanácsadásra is, hiszen a rendelő egyik sarka csak a kismamáké, szakavatott szülésznő kollégák keze közt.

Az viszont döbbenetes volt, hogy az eddig idős matriarcháknak hitt asszonyok az ambuláns lapjuk alapján 35-45 éves korosztályba tartoztak. A gyönyörű arcú fiatal lányok 30-as éveikre 10-30 évvel tűntek idősebbnek számomra.

Tolmácsaink nagyszerű munkát végeznek, roppant hálásak vagyunk Nekik! Sajnos progresszívebb ellátást nem adhatunk, hiszen az a területi nagy kórház privilégiuma, azonban így is rengeteget tanulok a gyors rutinvizsgálatok során.

Tolmácsunk mai kultúrbeszámolója a párkapcsolatokra terelődött autózásunk során.

Általában a lányok 18, fiúk 22 éves korukra kötnek házasságot, amit nem előzhet meg együttélés, különben fizikai bántalmazás lesz a jussa a deviáns szerelmeseknek.

A szülők vagy a fiatalok választanak párt, de mindenképp szükséges a családok egyezsége, s az új családtag rokonainak ismerete. A korai randevúkat titkolják a fiatalok szüleik elől, s ha elérkezettnek látják az időt, akkor jelentik be az „újdonsült” kiszemeltet. Tolmácsunk például idősebb bátyja esküvőjére vár, hisz tiszteli annyira, hogy nem házasodik előtte.

Az esküvő előtt a férj megállapodás szerint egy bizonyos összeg (5-700 000 taka) felét nem pénzbeli formában (ékszer, arany) az arának adja mindamellett, hogy a ceremónián nem ritka az 1500 fős vendéglista sem. Másik felét pedig a váláskor valutában (1-2 millió forint). Mindenesetre a válási arány az országban 5% körüli.

2018. július 17. (kedd)

Eljött a helyi orvosi vezetők által kitűzött oktatási nap, amire csapatunk nagy része több napon át megfeszítve készült.

Egy bangladesi nővérekből, orvosokból, szülésznőkből álló csoportnak tartott missziós csapatunk orvosi vezetője egy tartalmas, lehengerlő előadás-sorozatot a higiénés rendszabályoktól kezdve a sebkezelésen át, az égési sérülések és az infekció-kontroll tárgyalását magába foglalóan, az alapvető és emelt szintű újraélesztési irányelvekkel bezárólag.

Az interaktív elméleti képzést gyakorlati követte: mind a szívmegállás elsődleges ellátását, mind pedig a sebzett banánhéj összeöltését tartalmazván. Meglepő módon számtalan higiénés szabályt igen precízen követnek a gyakorlatban, a lehetőségekhez mérten. Személy szerint a betegvizsgálat során a fantom (bábu) szerepét töltöttem be, valamint a mellkas-kompressziókhoz szükséges flakonköteg összeállításáért feleltem, bábu híján, s közösen asszisztáltunk a sebzárás gyakorlatához.

Összebarátkoztam két frissen végzett helyi orvossal is, akik az 5+1 éves képzésüket követően immáron egyből a menekülttábor ellátásán fáradozó csapatok önálló tagjaiként dolgoznak. Nekik a posztgraduális képzés finanszírozása érdekében folyamatosan munkaviszonyra van szükségük, bár a szakosodás nem alapkövetelmény az önálló munkához.

Végül mélységesen hálásak voltak az átadott információkért, melyekkel hosszú távú barátságot, s szakmai profitot alapozott meg csapatunk.

2018. július 16. (hétfő)

Dacára annak, hogy ma is szakaszos égszakadás szépítette a napunk, a kedvünkért egy bangladesi csapat kikísért az egyik mobil kórházba, hogy közösen dolgozhassunk. Autóval nem volt megközelíthető a kis építmény, csupán egy 20 perces sétával, a lucskos domboldalakon keresztül.

Ez alkalommal a ‘92es „katonai tisztogatást” követően megalakult kerületbe mentünk, amely táborrész már több mint 25 éve kezdett kiépüljön.

Mivel nemhogy a tábort, de a regisztrált szektort sem hagyhatják el engedély nélkül a rohingyák (a gyermekeken karszalag jelzi a hovatartozásukat), az itt elő emberek lassan két generációt nevelnek fel a menekülttáborban.

Teherautók és a bangladesi, rohingya munkások szorgoskodnak szerte a táborban. Az utakat folyamatosan bővítik és erősítik, ahol csak lehet. Betonozott vizelvezető rendszereket húznak a nagyobb utak mentén. Néhol betonozott lépcsők is találhatók, ám az emelkedők többsége esetében foszlott homokzsákok és nádlépcsők tömkelege biztosítja csupán a haladást. A tábort átszelő kis folyót ilyenkor az eső folyton duzzasztja.

A helyiek többségét nem zavarja az eső, összegyűjtik a tetőkről lecsorgó esővizet, folytatják elfoglaltságukat. A gyermekek különösképp, tán pont élvezetesebb a bokáig erő pocsolyában focizni, s tetőtől talpig sárban úszni.

A kórházat megközelítve egy iskola féleség mellett haladtunk el, ahol a kisgyermekek kántálva számoltak angolul 40-ig, majd visszafelé jártunkban mianmari nyelvleckét vettek. Mindig közösen, együtt ismételve, megtapsolva egymást.

A mobilkórházat helyi rohingya férfiak felügyelik. Közülük páran a 20-as éveik elején voltak kénytelenek elmenekülni, a főiskolai szintű képzésük közepette. Egyetemre sem itt, sem otthon nem járhatnak, pedig nagyon szeretnének, s bíznak benne, hogy egyszer még Mianmarban folytathatják tanulmányaikat. Kivételesen jól beszélnek angolul; nem úgy, mint a hozzánk forduló panaszos társaik, akik még a hagyományos bengáli nyelvet is egyfajta dialektusban beszélik (tolmácsunk külön képzett ebben, s Nekem is felhívta a figyelmem, mely fontos szavakat fejezik ki másképp).

Egy nagy hátizsáknyi gyógyszerrel és eszközzel érkeztünk a betonozott alapzatú kórházba egy domb tetején.

Kezdeti tájékozódás után egyből nekiláttunk az ajtóban sorakozó páciensek ellátásához. Én a betegfelvételt és elsődleges triázst vállaltam el az idegenvezetőnkkel, mint tolmáccsal.

Sorra jöttek a táborlakók, hozzám főleg gyermekek kerültek. Külsőfül-gyulladás, hasmenés, nem gyógyuló vágott sebzés, bélférgesség, köhögés hangzott el javarészt a tolmács felől panaszként.

Gyorsan repült az idő, nagyon élveztük ugyanis, remekül össze tudtunk dolgozni a bangladesi csapattal, akik nagyon készségesek voltak. A gyermekek bámulatos türelemmel, némán tűrték a fehér emberek kapkodó kézmozdulatait. Pár napra elegendő tablettával, sziruppal, egy ambuláns lappal és néhány életmódbeli tanáccsal bocsátottuk el Őket.

A pszichoszociális ellátásra is óriási hangsúlyt fektetnek a táborban, többek között a megözvegyült hölgyeknek külön épületeket emeltek társasági elfoglaltságokhoz, szóbeli támogatásukhoz – csak nőknek. Hasonlóan a gyermekek is emeltek privilegizált házikókat. Csapatunk cukorkával, egy-két plüssállattal, színes ceruzákkal vette ki részét ezen típusú ellátásból.

2018. július 15. (vasárnap)

Ma láthattam a hátvédelmet biztosító, súlyos eseteket fogadó fő kórházat a kaucsukfákkal tűzdelt „gumikertben”, amely munkaterületet már pénzért bérelnek a helyi termelőktől.

Csapatunk kénytelen volt kettéválni, miután néhány szakmabelire különös szükséget jelzett a vezetés, mégpedig a fogászat, a szülészet és rehabilitációs fizioterápia területén.

A többiek, köztük magam is egy kisebb mobilkórházba vettük az irányt egy helyi egészségügyi csapattal, akik egy orvos, egy ápoló, egy asszisztens, egy szervező és egy tolmács ötöséből tevődtek össze.

Sajnos a monszun évszakban várható módon ugyan, de mégis hirtelen nagy mennyiségű csapadék lepett meg minket a táborba érve, amitől a csak gyalog megközelíthető kórház veszélyzónába került.

(Itt Bangladesben egyébként 6 évszakot különböztetnek meg: 4 fő évszakot és ezek átmenetét.)

Ennek okán két út menti kis kereskedő bódéban telepedtünk le a táborban, s a külföldi csoport neki is kezdett a rendelésnek.

Kitettek egy zászlót, s a kunyhójáró orvos csoporttal tudatták, hogy most itt lesz egészségügyi ellátás. Pár perc alatt egy tucat ember jelent meg.

Mi konzultációval segítettük a fiatal bangladesi orvos munkáját. Ezen kívül néhány interjúval ástuk mélyebbre magunkat a menekültválság valóságába.

Rengeteget tanulunk a helyiektől, többek közt ezen üzenetet is érdemes hazahoznunk:

2018. július 13. (péntek)

A muszlim vallásban a pénteké a hét napjai közül az a kiemelt szerep, ami nálunk a vasárnapnak jut, azonban oly súllyal esik ez latba, hogy ajtaját e nap a kórház nyitva sem tartja.

Fennmaradó időnket igyekeztünk kihasználni. Az itteni segélyszervezetek felkérték tapasztalt csapatunkat, hogy a helyi, táborban dolgozó orvosoknak és ápolóknak speciális, szakmabeli továbbképzéseket tartsunk, így ezek előkészítésének szenteltük az ünnepi órákat. Jómagam a sebészi, antibiotikus profilaxison dolgoztam. Ezen kívül a csapat további előadásokkal készült fel higiéniai, sebkezelési, sürgősségi, ápolástani, fogászati, fizioterápiás, szülészeti témákban.

Tehát ez a nap inkább számunkra volt izgalmas, így most a misszión kívüli tapasztalatokra helyezném a hangsúlyt.

Bámulatos, hogy a bangladesiek öltözete milyen tiszta az állandó párás-poros légkörben, s ebben a gazdasági miliőben.

A hölgyek számtalan stílusban jelennek meg. Az elmondható róluk, hogy a mellkasuk, nyakuk, hajtincseik nagy része és a lábszáruk szinte mindig fedett – egy bő nadrággal, egy tunikával, valamint egy színes-mintás kendővel, amit keresztülvetnek fejükön és mellkasukon. Szépségük még ily távoli, szokatlan kultúra esetén is szembeötlő, sőt mi több, feltűnő. Egyfajta finom elegancia, magabiztos titokzatosság sugárzik belőlük, dacára annak, hogy csak arcuk és lábfejük látható. Szerintem sok tanulni valót rejt eme kifinomult „divat” a mai nyugati hölgyeknek, semmint a határtalan magamutogatás, ami a kezdeti „látványosságot” üres közönnyel kénytelen előbb-utóbb felváltani.

A már említett nyugati reklámdömping éles határt képez a helyi tévéműsorok és a valóság között. Szinte nevetséges, ízléstelen, és inkább kiábrándító a Nő szimbólumának ilyen formájú leképezése, megnyilvánítása a videoklipekben, sorozatokban, mialatt virágosrét-leplű lányok libbentik vállukra vissza a vékony fátylat, mely határt szab a kíváncsi szemeknek, s csupán saját választott kedvesének enged kapcsolatukhoz méltó kontaktust.

Kezdem megérteni az általunk olyannyira irtózott kultúra mibenlétét. Újabb példa arra, hogy amit nem ismerünk igazán, azt féljük, vagy utáljuk.

A férfiak többsége hosszú ujjú mintás ingben, s egyszerű csőszerű „szoknyában”, a „lungiban” éli életet, de akinek munkahelye kívánja, vászonnadrágot visel, netán a miénkhez hasonló farmer, póló stílust. Ami feltűnő, hogy sok, főleg idős férfinak van élénk, olykor rikító pirosra festve a szakálla, haja. Idegenvezetőnk szerint ez csupán az időseket jellemző divat, mert inkább piros legyen, mint ősz – gondolják, bár valószínűleg barnára áhított hajfestés balul elsült következménye lehet .

Kortól függetlenül nem szokatlan itt, hogy a férfiak kézen fogva sétálnak, akár összefont ujjakkal. Ritkábban fiatal hölgyeknél is látok ilyesmit. A határtalan segítőkészséggel, érdeklődéssel, egymásra fordított aktív figyelemmel párosulva a barátság ilyen szintű, tiszta megnyilvánulása igazán lélekmelengető tapasztalás, s tán ez is érdekes tanulnivaló egyben az elszigetelődésért epedő, individualista nyugati ember számára.

Mint azt mondtam (vagy sem?), Banglades a világ legszegényebb országai köze tartozik, noha javuló tendenciát mutat, ruhanemű epxortjának köszönhetően. Rengeteg elgyötört koldus akad utunkba, lévén nagy látványosságnak számítunk itt. Kitartóan állnak előttünk, mellettünk, akár több tíz percig, ám sokak tanácsára adományt számukra ilyen formában nem érdemes adnunk.

Igyekszem megtalálni a helyes módját ennek, de sajnos nagy számukból adódóan minduntalan zavarba jövök. Amint láttam, egy-két helyi ad Nekik aprót, aminek nem tudom, mi lesz a sorsa, de legbiztosabb tán egy futó ételcsomag átadása kontaktus nélkül. Tagadhatatlan európai mivoltunk az árusok körében is figyelemfelkeltő, portékájukat többségében 2-3-szoros turista áron kínálják először, ám nem állnak el az alkudozástól sem. Bár a helyi „taka” árfolyama nagyjából 3,4-szerese a magyar forintnak, az árak így is jóval olcsóbbak, vagy a miénkkel megegyezőek. Ilyen fokú szegénységben azonban az ember nem is sajnálja Tőlük a pénzt.

Igazán könnyű barátokra szert tenni ebben az országban.

A mai napon egy család 2 fiú tagjával kerültem kapcsolatba; pusztán azért, mert pár tizedmásodpercnél tovább viszonoztam mosolyukat, s lám: egyből kézfogással üdvözöltek. Beszélgettünk, s elárultam Nekik, mennyire vágyom egy helyi, népi hangszert, a bizonyos „báshí” (bansuri) fuvolát beszerezni valahol. A nap végére már egy ilyen fúvóssal a kezükben leltünk ismét egymásra, melyet ajándékba vettek nekem.

2018. július 12. (csütörtök)

Ma reggel pénzt váltott a csapat többsége egy helyi bankban. Figyelemmel kell lenni arra, hogy amerikai dollárral, és nagy címletekkel érkezzen az ember, mivel a kis címleteket rosszabb árfolyamon váltják. Eddigi tapasztalatunk szerint a reptéren jártunk a legjobban.

Szomorú látni, hogy a nyugati életszínvonaltól oly távol álló Bangladesben is már a reklámokon, plakátokon, TV műsorokban, zenecsatornákon, tusfürdős flakonokon és chipses zacskókon keresztül a nálunk jól megszokott módon ösztönzik vásárlásra az embereket, s keltenek kielégíthetetlen vágyódást a nyugati ember életstílusa iránt. Sajnos az országot elárasztó le nem bomló szemét is részben ennek köszönhető szerintem, mivel természetközeli népként korábban a keletkezett hulladék be tudott lépni a természet körforgásába, amire az üdítős flakonok és műanyag zacskók sajnos képtelenek.

Figyelemmel az elképesztő embertömeg menedzselésének nehézségeire és potenciális veszélyeire, fokozott óvatossággal, szigorral kezelnek minden külföldit és segélyszervezetet. Ez alól mi sem vagyunk kivétel. A helyi vezetés bizalmának elnyeréséért türelemmel kell magunkat viseltetnünk. A mai napon a táboron belül már kiépített egészségügyi infrastruktúrát vettük alaposan szemügyre.

Szerencsémre az idegenvezetőnk újfent káprázatosan barátságos és közlékeny. Számtalan kérdésemre bőségesen és készséggel válaszol. A tényszerű információim többsége Tőle származik, például hogy a helyi falvakban a családi (általános) iskolában a gyermekek bengáli és angol nyelvtant, hittant és alapvető orvoslást tanulnak, tradicionális egészségügyi tanokat. A Kutupalongot övező falvakban a gyermekek mind kápráztató, tiszta színes egyenruhában és segélyszervezetektől kapott táskával járnak iskolába. Ez egyik jele annak, hogy nem csupán a menekültek részesülnek a segélyekben.

A muszlim vallás mellett ~10% hindu és 1-2% buddhista vallású ember él Bangladesben. A rohingyák közt buddhizmus természetesen nem fordul elő, s a muszlimok is többségében konzervatívabbak, mint a bangladesiek. Ez a nők öltözékében nyilvánul meg a legszembetűnőbben.

Az első meglátogatott mobilkórházat egy helyi családi ház előtt húzták fel: 2 sátorból és egy kunyhóból.

Az ott dolgozó maréknyi orvos és nővér tucatnyi várakozó ellátásában szorgoskodott. Bámulatos volt a részükről megnyilvánuló türelmes és kedves hozzáállás a megannyi rászorulóhoz, a számukra teljesen szokatlan és nehéz klíma és környezet ellenére is. Minket is hasonló barátsággal fogadtak. Az őket felkeresők itt oltásban, gyógyszer- és alapellátásban részesültek általuk.

A többség vizes hasmenéssel, hányással, hasi és felső légúti panaszokkal, és kisebb-nagyobb traumákkal fordul hozzájuk. Nagy veszélyt jelent a torokgyík (diftéria) terjedése, melynek eddig több tucat halálos áldozata van, amit a borzasztóan alacsony átoltottsági ráta növelésével próbálnak megelőzni. Az elmúlt hónapokban 900 000 embert oltottak be. A helyi vizekben majdhogynem kötelezően jelen levő kolera fertőzés ellen pedig gyengített kórokozót tartalmazó orális cseppekkel próbálnak immunitást kialakítani.

A sátor mögött egy méterre az ottani családi ház verandáján figyelték a lakók a tevékenykedést. A helyi falubeliek a számukra is ingyenes orvosi ellátáson kívül semmilyen térítésben nem részesülnek, amiért házuk kertjét lassan egy éve idegen orvosok és beteg menekültek tapossák.

Másodszorra egy nagyobb intézményt tekintettünk meg, ahol bőrpanaszokat, fertőzéseket és traumákat kezeltek. Itt is a lehetőségekhez képest magas szintű szervezettségét láttunk.

Kíváncsian várom, vajon hol tudunk csatlakozni az ellátásba.

 

2018. július 11. (szerda)

A mai reggelt az egyik már lassan egy éve itt dolgozó segélyszervezettel való egyeztetéssel kezdtük, s további hasznos kulturális és biztonsági információkkal indultunk első utunkra a menekülttáborokba. Chittagong megye egyik kerülete Cox’s Bazar, ahol egyik alkerület faluja Kutupalong. Autóval közelítettük meg: a mintegy 40-50 km-t több mint 2 óra alatt tettünk meg, tipikus ázsiai közlekedési viszonyok között.

A tábor építésében és fenntartásában immáron több mint 100 segélyszervezet vesz részt.

Mostani alkalommal feltérképeztük az itt elő emberek élettereit, közösségét, egészségi, szociális állapotát, próbáltuk testközelből megérteni, milyen viszonyok közül kerülnek majd közénk ellátásra.

A gyermekek azonnal körülvettek bennünket, s egyre csak duzzadt a 2-14 éves korú követők tömege. Felváltva harsogták a feltehetően eddigi segítőktől tanult „báj-báj”, illetve „hávárjú” (bye-bye, how are you) angol kifejezéseket, kimeríthetetlen mosolygás közepette. Sajnos mi nehezen tudtunk egyből mosollyal reagálni. Többségükön cipő vagy ruha sem volt. Nehezemre esett így, tétován üdvözölni Őket, fényképet ezért nem is készítettem Róluk. A főleg bambuszból és műanyag fóliából tákolt lakóhelyek sűrű erdejéből kíváncsian kandikáltak elő mind gyermek, mind felnőtt tekintetek. Középkorú férfiakat egyelőre alig láttunk a táborban. A víz vájta, saras, homok utak néhol téglákkal voltak kikövezve, ám a dimbes-dombos térség nagy része autóval nem volt megközelíthető.

A tábor a körülményekhez képest roppant jól szervezettnek tűnt, mobil kórházak, szülő- és szoptató házak, s legnagyobb meglepetésünkre még pszichoszociális segítő bódék is tűzdelték a hihetetlen bádogtömeget, melyre tán a legnagyobb szükség is van ilyen borzalmas traumákat követően.

Néhol óvodákat és tanító házakat is láttunk. Noha a gyermekek spontán vagy akár egy apró köszönéssel kiváltható őszinte, széles mosolya szüntelenül melengette szívünk, az idősebbek körében szinte szemernyit sem láthattunk ebből.

A helyi falusiak alkalmazkodtak valamelyest a bevándorló rohingyák tömegéhez, azonban rengeteg áldozatot követel tőlük ezen krízisállapot. Nemcsak az erdők, de termőföldjeik is felszámolásra kerültek a menekültek elhelyezése érdekében. Bár a tábor kiépítésében tudnak segédkezni mind a helyiek, mind a menekültek, amiért csöppnyi fizetség is jár, a munkaerőpiac jócskán telítetté vált a környéken, bár a helyiek saját földjeiken alkalmaznak menekülteket.

Mindez frusztrációt szül érthető módon, amiből mi eddig nem tapasztaltunk semmit. A táboron belül a katonaság tart rendet és békét. A toalettek többsége a dombok közepére épült, de nem ritka a dombtetőkön levő sem. Nagyjából 4 méter mély, betonhengerrel támasztott ciszternát ásnak melléjük, amit ha van rá mód, szippantós kocsi ürít, ám lehetőség erre kevés esetben adott. Láthattunk egy frissen épült víztornyot is.

Megrendített a mai nap festette látvány, s még inkább erősbítette motivációm a következő napokra. Szeretettel várom a rám kirótt feladatokat.

 

2018. július 10. (kedd), 22:05

A tegnapi napon késő délután érkeztünk meg Cox’s Bazar sűrűn tömött utcáira, s a hátralevő időt az akklimatizálódásra, s a részletek megbeszélésére fordítottuk. Sok erőt kivett belőlünk a több mint egy napos utazás, de ennek ellenére is remekül éreztem magam a teljesen új környezetben. Utunk során találkoztunk egy helyi misszióhoz csatlakozó infektológus orvos és építészmérnök kollégákkal. Megtudtuk tőlük, hogy szerencsére nem kell tartani a szúnyogok által terjesztett maláriától, elszórtan csupán a Dengue-láz üti fel a fejét.

Közelebb kerülve a bangladesiekhez egyből szembeötlő volt feltűnő kíváncsiságuk és közvetlenségük.

Szerencsére Pataki doktor Úrtól és a missziót vezető orvos kollégától nyert kellő információval korrigáltuk európai szokásaink nagy részét, de ezt a mosolyt, amit egy viszonzott bengáli köszönéssel („Assalamualaikum!”) kiváltottunk a helyiekből, még közeli barátságokban is ritkán tapasztalok, rendkívül szokatlan, bár annál kellemesebb.

Az ország szegénysége ellenére a dolgozók a helyi erőforrásokat remekül kihasználják, s páratlan munkamorállal és tettvággyal pótolják, mindezt testvéri közösségben. (Utóbbit tükrözi másik gyakori üdvözlésük, a „Bain”, azaz „fivérem” szócska.)

Az állomásokon fogadó segítőink régi barátokként kezeltek bennünket, szó szerint, mivel nagyon gyakori férfiak között a felső végtag baráti érintése.

2018. július 10. (kedd), 05:23

Minden rendben. Dakkában várjuk a gépet Cox’s Bazarba. A csapat egyben van, egyre jobban összecsiszolódunk, vagyis inkább én illeszkedem be egyre inkább.

Mindenki lelkes. Sokat beszélgetek a helyiekkel, mindenki nagyon örül nekünk, támogatnak minket kedves szavakkal, meleg karfogással. Az eddigiek mind baráti együttérzéssel beszéltek a rohingyákról.

Egyikük a muszlim vallás békeszeretetéről és jót akarásárol beszélt nekem, miszerint Egy az Isten, s mindenki szemén Ő tekint ki, s a földön a megítélés amilyen, úgy ítél az Atya minket is. Aki erőszakkal él, nem mondható igaz muszlimnak.

Számomra bámulatos ez a klíma, a lágy köd, az emberek közvetlensége és barátiassága. Tanulom a nyelvet folyamatosan. Jelentkezem majd.

 

2018. július 9.

Indulás kora reggel a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Mosolyogva vágunk neki a nagy útnak. Fiatal orvosként, gyermeksebész szakorvosjelöltként ez lesz az első missziós tapasztalatom, de miután az egész csapatot felkészítő Pataki doktor mellett segédkezem a hétköznapokban, ezért pontosan tudom, mi vár rám, és testben-lélekben egyaránt készen állok a nehéz körülmények közötti humanitárius munkára.

One thought on “Missziós napló: Kutupalong rohingya menekülttábor, Banglades, 2018.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.